In memoriam Hlinka József

        A  mi  kedves  Dodonktól  kell  most  búcsúznunk.  Igen így  fogom  szólítani, mert  bár  én „csak 35” éve ismerem, ritkán találkoztam hozzá hasonlóan kedves emberrel. Ismeretségi körömben nem találkoztam senkivel, aki rossz szóval említette volna, vagy arra panaszkodott volna, hogy igaztalanul bánt vele. Mindenkivel szót tudott érteni legyen az idős vagy fiatal, nő vagy férfi, esetleg gyerek.

Nagyon szeretett beszélgetni. Persze ez picit csalóka, mert a beszélgetés 90% - ában ő beszélt, a többi 10%-ot pedig meghagyta a partnerének. De hát ezért IS szerettük őt. Emlékszem, egyszer, még a boldog időkben, amikor együtt jöttünk a budapesti klubnapra, felmentünk édesanyámhoz. Amíg én tettem-vettem, a mi kedves Dodonk úgy elbeszélgetett vele, mintha évek óta ismernék egymást. Anyám utólag áradozott róla, milyen kedves barátom van – aki mellesleg az apám lehetett volna. Így utólag csodálkozom is, miért nem választott olyan foglalkozást, amelyben kamatoztathatta volna ezt a jó kis beszélőkészségét. Nos azért megtalálta azt a tevékenységet, amelyben megmutathatta mit is tud. Vőfélyként számtalan lagziban szórakoztatta a násznépet, erről sokat mesélt nekem. Sajnálom, hogy élőben ezt nem tapasztalhattam meg. Néha, amikor hangulata volt hozzá, idézett ezekből a versekből, mondókákból. Persze nem papírból, csak úgy fejből néhány tizedév után… Többen láttuk, olvastuk is ezt a gyűjteményt még így is lelket gyönyörködtető.

Kedves Dodo! Ezek a versek nem merülnek feledésbe, ugyanis egy kedves kollégánk, barátunk – aki már sajnos szintén nem lehet közöttünk – lemásoltatta és számos helyre továbbította ezeket a népi alkotásokat. Ha jól tudom - már pedig jól tudom – a gyűjtemény még Erdélybe is eljutott. Remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy a Te kezed munkája még sok magyar lakodalom násznépét fogja szórakoztatni.

       A mi kedves Dodonk nem a legszebb időszakban jött a világra. A világháború javában dúlt, és kisgyermekként ebből ő ugyan nem sokat érzékelhetett, szülei számára biztosan nem volt könnyű. Az általános iskolát helyben Vácrátóton végezte el, az érettségit pedig Vácon a Mezőgazdasági Technikumban tette le. Szerette a paraszti munkát, mesélt nekem sokat, hogy mennyit dolgozott szüleivel a háztájiban, a földeken, hogy mennyi állatuk volt.

      Érettségi után jelentkezett a Rendőrtiszti Főiskolára, mivel nyomozó szeretett volna lenni. Hiába volt jó tanuló, mivel édesapja tagja volt a helyi Egyházi Tanácsnak, nem vették fel. Így a frissen érettségizett fiatalembernek munkát kellett keresnie, Mai szemmel érthetetlen módon a tettre kész mezőgazdász helyben nem kapott állást, ezért egyéb munkára kényszerült. Dolgozott nyomdában és kőlapgyártó üzemben. Egyik sem nevezhető könnyű elfoglaltságnak. Közben behívták sorkatonai szolgálatra. Vácra vonult be, majd Budapestre került, híradósnak képezték ki. Elmondása szerint szerette és jól meg is tanulta ezt az új „szakmát”, olyannyira, hogy leszerelés előtt felettesei kérték, maradjon továbbszolgálatra. Ezt azzal utasította el, hogy ha már rendőr nem lehetett, még egyszer nem fog egyenruhás szervezethez csatlakozni. Hát az idő ezt megcáfolta, hiszen a mi kedves Dodonk néhány év elteltével – 1965-ben egy ismerős javaslatára – jelentkezett a Vám- és Pénzügyőrséghez. Fel is vették, első szolgálati helye a Szobi Vámhivatal volt. Hamarosan el kellett végeznie egy alaptanfolyamot, amelyet olyan jól teljesített, hogy tanárai javaslatára rögtön jelentkezett a középfokú tanfolyamra is. De itt is közbeszólt az élet egy elöljáró formájában: „Elvtikém a maga fején még mozog a sapka”, utalva arra, hogy először csak dolgozzon, aztán próbáljon előbbre jutni. Bántotta, de szerencsére nem kedvetlenítette el ez a hozzáállás. Visszatért Szobra és folytatta a kezdő finánc életét. 1977-ben áthelyezték a Váci Vámhivatalhoz, ahol megismerhette a belterületi munkát is. Szabálysértési előadóként dolgozott, és mivel ebbe beletartoztak a „szesz ügyek” is nagyon okos és érthető okból kérte feletteseit, hogy ezekben a témákban saját falujába, környezetébe ne küldjék ki…

Felettesei bizonyára meg voltak elégedve a munkájával, így ebben az időszakban végre elvégezhette a középfokú tanfolyamot. Számára nem lehetett nagy kihívás, mivel ekkorra már két szakterületbe is alaposan bedolgozta magát. Eredményesen el is végezte és tovább dolgozott Vácon 1985-ig. Ebben az évben tért vissza eredeti szolgálati helyére Szobra / Stúrovóba / Párkányba, ahol részlegvezetői beosztást kapott. Ekkor ismertem meg a jó kiállású, magas, messziről komolynak, szigorúnak látszó vámos hadnagyot. Persze a személyes találkozások, beszélgetések, a közös munka során hamarosan kiderült, hogy milyen kedves, segítőkész emberrel is van dolgom. Ahogy az előszóban már utaltam rá a határátkelőhelyen is mindenki szerette, tisztelte. 1995-ig, nyugdíjba vonulásáig teljesített szolgálatot a már említett munkakörben. Tevékenységéért, jó munkájáért elöljárói számos alkalommal részesítették jutalomban, elismerésben és adományoztak részére kitüntetéseket. Nekem volt szerencsém látni ezt kollekciót, Erzsó húga mutatta meg. Hát még ma is szépen csillognak.

        Következtek a nyugdíjas évek. A mi kedves Dodonk ereje teljében lévő fiatal nyugdíjasként végre visszatérhetett eredeti szakmájához. Teljes szívvel tevékenykedett a kertben, gondozta a ház körüli „birtokot”. Pár évvel később, amikor Rátóton is meglátogattam büszkén mutogatta a fürtöktől roskadozó tőkéket, és persze meg kellett vizsgálni a termés más halmazállapotú formáit is. Adózhatott egy másik szenvedélyének is. Nagyon szeretett utazni. Erzsó húgával voltak Olaszországban, számtalanszor Görögországban, ahonnan még egyszer Albániába is sikerült átruccanni. De hát a kedvenc Görögország volt, amelyet keresztül-kasul bejártak. Egyszer a nyugdíjas klub kezdeményezésére körtúrára utaztunk. Sokszor jobban tudta a nevezetességeket, mint az idegenvezető. Tudta hol árulják a legjobb gyrost, hol van a legközelebbi piac, mit érdemes még megnézni.

A harmadik kedvenc tevékenysége a nyugdíjas kollégákkal való találkozás volt. Igazi közösségi emberként neki lételeme volt, hogy emberek között legyen. Nagyon szeretett a klubba járni, ahol ismét anekdotázhatott, vagy ha a hangulat olyan volt akár énekelt – ahogy a mi kedves Dodonk mondta „nem szépen, de k..va hangosan”. Először a Szob-Vác-i klubba járt, ahová később engem is beajánlott, majd később a budapesti rendezvényekre is el-ellátogatott. A kirándulási lehetőségeket gyakran itt is megragadta, számtalan belföldi és külföldi túrán vett részt, néha még Erzsót is sikerült elcsalnia, akit a klubban szintén szívesen fogadtak. Eljutott Lengyelországba, Csehországba, Szlovákiába, Romániába és Ukrajnába is.

       De sajnos a kor és a kór őt sem kímélte. Jó néhány operáción átesett, amelyek után már elmaradoztak a kedves tevékenységek. Először is nem tudott már a kerttel foglalkozni, ezt mindig elpanaszolta nekem, amikor valamiben segítettem neki(k). Aztán már nem tudta vállalni a külföldi, majd a belföldi kirándulásokat. És végül már a klubnapokra sem volt ereje eljönni. Még egy darabig ki-kijárt az utcára várva a postást, vagy egyéb ismerőst, akivel szót válthatott. Sajnos ezek a kis séták is egyre rövidültek, ritkultak, míg végül már a házból sem jött ki. 2015 karácsonyán lett rosszul, elesett, kórházba szállították. Megállapították, hogy szervezete nem  képes  elegendő  vörös vérsejtet termelni. 2016 januárjától több mint három éven keresztül 2-3 hetente kapott vért, vérkészítményt és egyéb infúziókat. Habár gyógyulást nem remélhetett, az állapota szinten tartásához ez elegendő volt. Aztán 2020. márciusától már nem kapta, nem kaphatta meg ezeket a kezeléseket. Nyilvánvaló volt, hogy ennek nem lesz jó vége. A tragikus végkifejletet ismerjük. Ez az utolsó beavatkozás már lelkileg is megtörte, szervezete pedig feladta a megnyerhetetlen küzdelmet.

Utolsó alkalom, amikor még mosoly csillant meg a mi kedves Dodonk arcán ez év szeptembere volt, amikor kis baráti társaságunkkal meglátogattuk és megköszöntöttük őt 80. születésnapja alkalmából. Akkor még ép lábakkal kicsoszogott a szobájából és ismét egy jót beszélgethetett – ahogy szokott.

Kedves, drága DODO én ezt az arcot zárom a szívembe.

Gampe Tibor